Ma a Wall Street Journal oldalán jelent meg a hétszeres Grammy- nyertes country királynő, Taylor Swift véleménye a zenei piac mai helyzetéről. Megérteti, hogy miért működik az, amit ő, vagy Ed Sheeran csinál. Megmutatja, hogy miért éri meg felvállalni azt, hogy sebezhetőek vagyunk - talán azért, mert mások is azok, és ha látják, hogy nincsenek egyedül, úgy érzik, minden értelmet nyer. Ma talán ez az egyetlen útja annak, hogy albumokat adjanak el, és díjakat zsebelhessenek be a szerzők. Az értelmetlen, csinált sztárok ideje lejárt. Vegyük hát sorra Taylor Swift sorait arról, hogy miben változott a zeneipar, és hogyan formálta azt a közösségi média, mint olyan. Érdekes, motiváló, és meghatározó írás, ami a szórakoztatóipar egy teljesen új generációjáról szól, egy váltásról, amivel sokan bármit tesznek, fel sem tudják venni a versenyt - hamarosan azt is megérted, miért.

Addig is, engedjétek meg, hogy megosszak veletek egy videót, így talán még világosabb lesz Taylor üzenete. Bár Jillian Jensen nem jutott túl sokáig a tehetségkutatóban, az amerikai közönség közül - és a nyitott fülű és szemű, érdeklődő európaiak közül - talán senki sem fogja elfelejteni Jillian alakját és történetét. A fiatal lány folyamatosan bántalmazásnak volt kitéve az iskolában, erről a fájdalomról énekel a Who you are feldolgozásában. Teljesen egyedi módon alakítja át, tölti bele a saját sztoriját, megsirattatva Demi Lovatot, ugyanis Jillian a hangjába öntötte minden fájdalmát, és azt adta ki. Azt, amit már Demi is átélt nem egyszer, hiszen gyerekkorában testsúlya miatt folyton kritizálták, beszóltak neki (az ő sztorijáról már írtam, ITT olvashatjátok el). Nem véletlenül szöknek könnyek a szemébe, ugyanis az igazi művész az, aki meg tudja mutatni a fájdalmait is, és úgy át tudja adni, hogy mindenki, aki valaha érezte, hogy egyedül van, hogy bántják, hogy nem szeretik, hogy különc, azonosulni tud vele, és úgy érzi, igaza van Jilliannak, "it's ok not to be ok". Talán ezért sétál fel hozzá a színpadra Demi és öleli meg a zokogó lányt. Zseniális. 

Ed Sheeran előtt volt ám egy hatalmas James Arthur őrület, ami egész sokáig tartott. Intenzív volt, bárhova mentem, mindenki őt hallgatta. Az ő sztorija megmutatja, hogy lehet, hogy nincs tökéletes külsőd, de ha meg mered mutatni azt, ami a szívedben van, azt a mélységes fájdalmat kreativitással ötvözve megszólíthatsz bárkit, és onnantól, hogy a szívükhöz szóltál, hogy azt megmozgattad, szeretni fognak - és nem érdekli őket, hogy nem vagy egy Brad Pitt. Ugyanez a helyzet Ed Sheeran esetében is (aki épp a hétvégén énekelt Justin Bieber managerének, Scooter Braunnak az esküvőjén), aki évszázadunk tehetsége, hangjával és zenei profizmusával (gyakorlatilag a koncertjein saját maga, egy személyben rakja össze a zenei alapot, majd énkel). Visszatérve James Arthur sokak szemébe csalt könnyeket hónapokkal ezelőtt. Az élete megváltozott, pedig csak felvállalta a fájdalmát. Mára videóit több millióan nézték meg - zokogva, érezve a fájdalmat, feltépve a sebeket, tisztítva azt, amit semmi más nem tudott volna. A 21. században csak ez ad el lemezeket - semmi más. 

jegyzet: Brené Brown TED-es előadása pont erről szól.
Arról, hogy vállald fel a sebezhetőséget, és minden értelmet nyer.
Könyve, a Bátraké a boldogság egészen Oprah-ig juttatta,
ahol több részben vitatták meg az élet nagy dolgait.
Brené Brown azóta is visszatérő szerző Oprah magazinjában. 

Taylor Swift a fentiekről ír. Arról, hogy  csak azoknak lesz sikere, akik megütnek egy bizonyos érzelmi szintet, és adnak valamit a rajongónak. A párkapcsolatokhoz hasonlítja a zenehallgatási szokásokat: vannak dalok, amiket csak addig hallgatnak, amíg sláger, aztán el is felejtik, hogy valaha az életük része volt, megint más dalok csak a szórakozásukat szolgálják, azokról nem is beszélve, amelyek életünk egy adott szakaszát jelképezik, és persze itt is megjelennek az örök szerelmek, a dalok, amiket bármikor képesek vagyunk újra meg újra meghallgatni - akár ezredszerre is. 

Mesél arról is, hogy a Youtube-generáció előtt koncertet adni azt jelenti, hogy mindig meg kell lepned őket. A generáció, aki úgy nőtt fel, hogyha fókuszt veszt, már el is kapcsol, és keres valamit, amit imád.. Nem egyszerű, főleg, hogy ők már rég látták az összes koncertjét felvételről a Youtube-on. Mégis ott vannak - és ha ott vannak, IGENIS kötelessége szórakoztatni őket. Meg is teszi, sztárokat hoz magával, hogy az ő slágereiket énekeljék el közösen, garantálva a felejthetetlen hangulatot.

Az elmúlt pár évben pár dolog megváltozott. Például a rajongók már nem kérnek autogrammot, ugyanis sokkal többet ér számukra a iPhone-juk első kamerájával készített közös selfie. Ebből kiindulva már a közösségi oldalakra is terelődik a figyelmünk, ugyanis mi lesz ezeknek a képeknek a sorsa? Több száz like, még annál is több követő, nemzetközi kapcsolatok, miközben valaki csak az életét, az élményeit mutatja meg. Azokhoz pedig, akikhez a legtöbben tudnak kapcsolódni, végül hatalmas tábort építenek fel. Manapság a nagy cégek nem kizárt, hogy aszerint választanak - pl.: ha szórakoztatóiparról van szó -, hogy kinek mennyi követője van. Taylor egy erről szóló sztorit is leír - én is találkoztam olyannal, aki az instagram oldala alapján kapott munkát. Nem kell ezen meglepődni. Aki megszólítja az embereket, aki meg tudja szólítani őket, tábort épít fel - akinek pedig tábora van, akit szeretnek, azzal érdemes ma foglalkozni, ugyanis ő fog eladni lemezeket (vagy bármi mást).

Kapcsolj be egy rádiót, és azt fogod hallani, hogy egyre több dal veszíti el az egyetlen stílushoz való kapcsolódást, helyette pedig egymáshoz nem illő stílusok kerülnek egymás mellé olyan zsenialitással összerakva, amivel egy teljesen új hangzás születik. Ahogy Taylor mondja, hatalmas szabadság van a szerzők előtt, a kérdés, hogy meg merik-e kockáztatni azt, hogy valami teljesen újat alkotnak - mert igazából csak ennyi a dolguk.

Merj szomorű lenni, éld meg, sétálj be az ajtaján, menj el a legsötétebb sarokba, ülj le és birkózz meg vele - csak így juthatsz ki onnan, ahol nem vagy boldog. Lehet, hogy úgy érzed, semmi keresnivalód sincs ott, ahol most vagy, de soha ne felejtsd el, MINDEN érted történik. Nincs olyan, hogy rossz vagy jó - csak az van, hogy megtörténik és van, mert lennie kell. Erősebbé tesz, azzá, aki szembe mer nézni a sötétséggel, a fájdalommal, és többé nem menekül előle. Minek is menekülnél? Ha megteszed, örökké üldözni fog. Ott lesz a nyomodban, garantálva azt, hogy sohasem leszel szabad. A szabadság felé vezető út tele van sötét szobákkal, olyanokkal, amikbe épp ésszel biztos, hogy be nem tennéd a lábad. De ha csak egyszer megbizonyosodsz arról, hogy a valami nagyon rossz után valami nagyon jó következik, akkor állod a sötétséget, a fájdalmat, a félelmet, a rettegést, és bizony fel is fogod vállalni, hiszen tudod, ettől vagy ember. Ettől vagy valódi.

Taylor Swift teljes cikkét ITT olvashatod el.